Miért tabusítunk?
Mai cikkemet az egyik kedves vendégemtől kapott alábbi visszajelzés ihlette. Eszter a könyvemet olvasva azt érezte, hogy végre van valaki, aki nyíltan beszél kellemetlen témákról...
Nos, amikor erről beszélgettem Vele, azonnal belém hasított a gyermekkorom egyik alapvető megélése. Anyám mindig azt mondta, hogy senkinek ne beszéljünk apánk italozásáról, illetve az otthoni bántalmazásokról. "Ami a családban történik, az csak a családra tartozik." Milyen szépen is hangzik ez! Valahogy illedelmesen, tisztelettudóan!
Igen, azt hiszem, mindannyiunkat erre neveltek. Én azonban már akkor (8-10 évesen) sem értettem ezzel egyet! Miért kellene titkolóznunk? Ha valaki valamit titkol, akkor azt azért teszi, mert szégyelli. Mégis miért kéne nekem szégyellnem az apám viselkedését?? Nem neki kellett volna inkább? Én nagyon is elmondtam a barátaimnak, hogy mi folyik otthon, és soha nem éreztem, hogy az én szégyenem volna.
No és igen, a könyvem... Eszter visszajelzése ráébresztett a könyvkiadással kapcsolatban is egy dologra. Amikor megírtam, majd kiadtam a Belső Utazás Szandrával című kötetemet (ami részben az életem traumáiról és az azokból való kiút találásomról szól –Soha ne add fel!), akkor volt bennem egy félsz... Mostanáig nem értettem, hogy mi is ez a belső aggodalom. Miért tartok attól, hogy "Vajon mit szólnak az emberek, amiért olyan őszintén leírok mindent?"? Eszti sorai ráébresztettek: bizony bennem is erősen munkálkodik a hozott hitrendszer. "Ami a családban..." Ráadásul gyanítom, hogy sokunkat nevelhettek ehhez hasonlóan. Mi van tehát, ha az olvasóimban éppen a szülőktől hozott program kapcsol be a könyvem olvasása közben és arra gondolnak majd, hogy "Micsoda tiszteletlen lány, hogy adhatja ki így a családját?".
Ott volt tehát bennem ez a kétely a mai napig, hogy mi van, ha e fenti ítélet születik a könyvem olvasóiban ahelyett, hogy üzenetem valódi szándéka érne célba? Ahelyett, hogy megértené a kedves érintett, hogy nem sajnálnunk kell önmagunkat a nehézségeink miatt, hanem szépen lajstromba venni az eseményeket, és kielemezni, hogy miből mit tanulhatunk, általa hogyan fejlődhetünk? Mi van, ha ahelyett, hogy önfejlesztésbe kezdene/folytatná, inkább engem és a szókimondásomat ítéli el?
De Eszternek hála most mindez elpárolgott. Már értem, hogy könyvírásomnak volt egy ilyen másodlagos célja is. Lebontani végre a TABUT! A lelki gyógyuláshoz vezető út első lépése, ha ki merjük mondani a problémát – a feldolgozás, és elengedés csak eztán következhet.
Tedd meg hát Te is kedves olvasóm: találj egy számodra
megfelelő segítőt, és kezdd el kiadni
magadból mindazt, ami a múltad miatt nyomaszt, hogy el tudd végre engedni azt a
batyut, és szabadon indulhass el VALÓDI ÉLETED útján!
