Kutyát pórázon, vagy nélkül...

Jómagam imádom a kutyákat. Gyermekkoromban valódi támaszom volt a rotink és a kis keverék kutyusunk, amikor otthon állt a bál. Úgy gondolom, hogy ezektől a négylábúaktól olyan feltétel nélküli szeretetet kaphat az ember, amit valóban csak ők tudnak adni. Emellett mindig is úgy gondoltam, hogy az ebek megérzik, ha az ember fél, és akkor válnak támadóvá. Ergo egészen 1 hónappal ezelőttig –bevallom- nem értettem meg azokat az embereket, akik rettegve félnek a kutyáktól. Engem kétszer is harapott meg gyermekként két különböző házörző, de mégsem kezdtem el félni a fajtájuktól. Mindkét esetben úgy gondoltam, hogy én hibáztam, és úgymond "megérdemeltem" a helyzet kialakulását.

No de miért is írom le mindezt? Pontosan amiatt, ami nagyjából 4 héttel ezelőtt történt velem. Újabb leckét kaptam ugyanis odafentről. Nem tudod megérteni, hogy miért félnek mások a kutyáktól? Na, akkor megmutatjuk! 2 napon belül 2 hihetetlen élményt is kaptam. Az első egy kedves vendégemmel folytatott beszélgetés volt, aki elmondta, hogy ő annyira retteg a kutyáktól, hogy az új csodás otthonából nem mer lejárni futni, mert a környékbeliek póráz nélkül sétáltatják a kutyáikat. Elmesélte, hogy mennyire fáj neki, amikor egy sétáltató jön szemben az utcán és ahelyett, hogy megfogná az ebet, még neki áll feljebb, hogy "de nem harap". Ahogyan szeretett vendégem beszélt a megéléséről egyszeriben megértettem: olyan megmagyarázhatatlan és zsigeri félelem ez, amitől az ember olyan rettegést él meg, ami teljes pánikba, halálfélelembe teszi őt, bármennyire is cuki a szembejövő kutya. Ilyenkor az illető nem az imádnivaló szőrgombócot látja, hanem a veszélyforrást – hiszen nagyon gyakran az ilyen személyeket korábban komoly támadás érte (vendégem esetében is így történt gyermekként egy kóbor eb által) és az életvédő reflex kapcsol be automatikusan.

Különös volt, hogy miután vendégemmel elbúcsúztunk egymástól, a hét végén a kislányom 2 barátnőjét magunkkal vittem a lovardába. Az egyik kislányon pontosan azt a halálos rettegést láttam a gyermekkutyától és az anya kutyustól, mint amit a vendégem mesélt. Döbbenetes volt számomra látni azt a pici kislányt, ahogy halálos rémülettel rohant hozzám, hogy vegyem fel.

Egy szó, mint száz; én már értem, és ebből a megértésből szeretettel kérem kutya imádó társaimat, hogy legyenek tisztelettel azok iránt, akik a legaranyosabb, legmosolygósabb ebtől is rettegnek. Fogadjuk el, hogy mindenki más, és kérem a sétáltatókat, tegyék fel a pórázt, ha ezt kéri valaki.