Félelem...

Mindig azt vallottam magamról, hogy én ugyan semmitől (kivéve a pókokat) sem félek! Aztán a 2024. negyedik 10milliószoros napjának apropóján megtartott teremtő elvonulásomon történt velem valami igazán érdekes...

Ezeken az alkalmakon mindig tele vagyok izgatottsággal, így igen korán ki szokott dobni az ágy. Ezen az októberi reggelen is így történt; még 5 óra sem volt, amikor azt éreztem, hogy tökéletesen kipihentem magam, kezdődjön a nap! Csakhogy a többiek még javában aludtak, így nem volt más hátra; elindultam előre. Ki a sötét erdőbe. Sétálni mentem, persze volt nálam telefon, hogy megvilágítsam vele az utat.

Régóta ki akartam próbálni ezt az élményt; vajon hogyan érezném magam egyedül az erdőben, koromsötétben. Úgy gondoltam, én ugyan nem félnék; mitől is kellene, hiszen az erdő állatai jobban félnek tőlem, mint én tőlük! Szóval teljes biztonságérzettel indultam neki a sétának. Gyönyörködtem a csillagokban, a hold fényében. Aztán úgy döntöttem megölelek egy fát, majd a hátammal nekitámaszkodva nézem tovább az eget és a fák lombjait.

No, és ekkor kezdődött... ahogy nekidőltem és ellazultam; úgy éreztem, mintha megmozdult volna alattam a talaj, majd egyre erősödött az érzés; végül már konkrétan hullámzásnak tűnt! Először arra gondoltam, hogy bizonyára beképzelem az egészet, mitől is mozoghatna a talaj?! Arrébb léptem és a telefonnal odavilágítottam. Semmi. Úgy festett; a föld mozdulatlan. Újra odalépek, újra a fának dőlök és felemelem tekintetemet az égre. Erre a hullámzás megint kezdetét veszi... Ekkor már arra gondolok, amit az úton idefelé vendégem mondott; ő bizony többször érzékelt már égi jelenlétet. No de éjjel... ? Hiszen ők a fény képviselői... Érkezik a következő "remek" gondolat: sok vendégem mesélt már arról, hogy érzékel nem épp pozitív entitásokat. Én mindig úgy gondolok erre, hogy bár tudom, hogy léteznek, de én a fényt választom, elfogadom ugyan a másik oldal létezését, de tudomást nem veszek róluk.

Szóval állok ott egyedül a sötét erdőben egy fának dőlve, mozgó talajjal a lábam alatt és eszembe jut a sötét oldal... mindeközben nem is olyan messze valami nyikorog (talán egy ajtó?), sőt 1-1 puffanó hang is hallható.

Ez volt az a pillanat, amikor megérkezett. A FÉLELEM. Éreztem, ahogy az adrenalin felkúszik bennem és félni kezdek. Engedtem pár percig az érzést, hagytam magamnak, hogy megtapasztaljam. Aztán kimondtam hangosan; "Tudom, hogy biztonságban vagyok. Én a fény harcosa vagyok. Tudom, hogy az égiek vigyáznak rám. Ez az egész csak egy illúzió!" Ekkor belém villant a megértés! Felnézve rájöttem, hogy a fa, aminek dőlök irtó magas, és odafent egészen vékony. A talajon ugyan nem lehetett érezni, de a lombja szintjén fújt a szél és bizony mozgatta az egész fát. Odafent szinte hajlongott, ami idelent egy alig észlelhető mozgássá tompult. A talaj hullámzását pedig a fa gyökerei okozták... Minden értelmet nyert tehát, én pedig jót nevettem magamon, és az értelmetlen félelmen, ami bekopogott hozzám.

Kedves Olvasóm! Gondolj csak bele; Te hányszor félsz olyasmitől, amiről később kiderül, hogy feleslegesen aggódtál? Kezdd el felismerni: a félelem csupán illúzió, elménk kreálmánya! Közöld vele, amikor próbál birtokba venni, hogy nem vagy kíváncsi rá, mert tudod, hogy biztonságban vagy! Ne hidd el, próbáld ki; garantálom, hogy sokkal szabadabb élet vár majd rád!