Amilyen felfoghatatlan, olyan ártalmas
Korábban írtam már az ikervesztés jelenségéről, mégis úgy érzem, hogy ez a téma újabb cikket érdemel. Hogy miért?
Lássuk először a tényeket.
- Elménknek csupán nagyjából 5%-át használjuk tudatosan, a maradék 95% a tudatalatti rész.
- A tudatalattiban nem csak elfeledett gyermekkori emlékeink találhatóak meg, de itt van például az anyaméhben töltött teljes (úgynevezett prenatális) időszakunk lenyomata is.
- Angster Mária szerint a terhességek nagyjából 10%-a indul ikerterhességnek, a javarészük azonban a várandósság egy bizonyos pontján abba torkollik, hogy az ikerpár egyik fele elhal, komoly traumát okozva ezzel életben maradó testvérének.
No de itt jön a fordulat; mivel ez a súlyos tragédia a prenatális időszakban következik be, melynek információ tartalmára nem vagyunk tudatosak; ezért nap-nap után csak szenvedünk a hatásától (az egyedüllét érzéstől, az önsorsrontó bűntudattól, de akár a szorongástól, pániktól, másokkal szembeni feszültségtől, stb.) anélkül, hogy tudnánk, honnan fúj a szél. Ez pedig még csak a kisebbik probléma. Amikor végre eljön a pillanat, hogy rájövünk; valami nagyon nem jó, és eldöntjük, változtatnunk kell... a tettek mezejére lépve segítőt keresünk, aki rámutat anyaméhbeli veszteségünkre, akkor bizony az esetek döntő többségében nem jelenik meg bennünk érzés. No nem azért, mert ne tapintottunk volna a lényegre! Éppen ellenkezőleg; olyannyira a probléma gyökeréhez érkeztünk, hogy elménk egyszerűen lezár, és kivakfoltozza a dolog súlyát.
Kedves vendégemmel történt például, hogy meg nem született ikertestvére (az ő esetében a vetélést még az édesanyja is igazolta) olyannyira zavart bele az életébe, hogy bármennyire is szerette feleségét és gyermekét; képtelen volt megfelelően kapcsolódni hozzájuk. Pontosabban hullámokban váltották egymást a jobb és rosszabb időszakok; amikor béke volt a családban, és amikor kés állt a levegőben. Tipikus ikervesztett felállás ez is; a megszületett fél váltakozva megéli saját életét és boldogságát, illetve fojtja le mindezt az idő másik részében, hogy megemlékezzen testvére haláláról "ha már ő nem élhet, legalább én se legyek boldog". Ezt persze nem tudatosan teszi, hanem a tudattalanjában működő robotpilóta hatására. Amikor csoportos családállításon fedett módon beállítottuk a család 3 élő és 1 elhalt tagját megdöbbentő volt látni, ahogy az elvesztett iker középen állva elválasztja egymástól férjet és feleséget, gyermeket és szülőket.
De nem kell ennyire messzire sem mennem. Szokták mondani, hogy a cipésznek lyukas a cipője... amikor a családállítás képzést végeztem, a mentorom Csaba szembesített már engem azzal, hogy ikervesztésem volt. Később egy kolléganőm is próbálkozott, amikor barterban csináltunk családállítást egymásnak. Azonban azon kívül, hogy agyban már eljutottam oda, hogy felfedeztem bizonyos bizonyítékokat (nagy plüssel alszom, örökké azt érzem, hogy "egyedül kell mindent megoldanom", hozzámentem egy pasihoz, aki pont úgy néz ki, mintha az én férfi változatom lenne), az érzést egyáltalán nem engedtem át. Konkrétan nem hittem el az egészet! Az áttörés akkor jött meg, amikor tavaly télen Kryon első kötetét olvastam, és kértem az energetikai újrahangolásomat. Ezt követően csináltam Belső Utazást magamnak, és végre megjelent... A folyamatban megláttam az elvesztett ikremet és megérkezett az a mély fájdalom, amit ez a hiány okozott. Majd egy napig sírtam, s végül rájöttem, hogy nem is kell nekem fiatalon meghalnom! Mert bizony egész addig úgy gondoltam, hogy én úgysem élem meg az öregkort... No de miután elengedtem az elvesztett ikremhez (Julcsihoz) való kötődésemet, én konkrétan kötöttem egy önkéntes nyugdíj biztosítási szerződést, és azóta fizetek havi összeget a számlára. Mert már elhiszem, hogy megélhetem az öregkort...
Nos, remélem "átment" a soraimból, hogy mennyire veszélyes is ez a hihetetlen, mégis igaz jelenség, az ikervesztés...
